Az elmúlt év decemberében, advent idején, egy szombat délután 20 éves osztálytalálkozóra gyűltek össze egykori termükben az Oladi Általános Iskola 2003-ban végzett 8. b osztályának tagjai. Nem először találkoztunk, de az iskola falai közé, az osztályterembe először ültek vissza diákjaim, hogy felelevenítsék a több mint két évtizedes emlékeket. Büszkeséggel töltött el, hogy visszakívánkoztak az iskola falai közé, ahol nyolc közös évet töltöttek el. A találkozó ötletgazdája Laza Bálint, lelkes fő szervezője Gyurácz Tamás volt.
Izgatottan készülődtem a találkozóra, vajon kik jönnek el volt tanítványaim közül, megismerem-e őket, és vajon megismernek-e ők engemet?
Emlékek sora tört elő belőlem. Régi fotókat kerestem, a felejthetetlen kirándulásaink, osztályprogramjaink emlékeit. Kahoot kvízt állítottam össze az emlékekből, ahogyan Tamás is tette.
Sokan eljöttek, de voltak hiányzók is – ki igazoltan, ki igazolatlanul hiányzott, ahogyan a hetes jelentéséből kiderült. Örültünk egymásnak, a szeretetet érezhető volt. Meséltünk, csak meséltünk magunkról, a különleges élettörténetekből sikerek, kudarcok, talpra állások tárultak elénk. Kíváncsian, érdeklődve hallgattuk egymást. Megtudtuk, kit milyen vágyak, tervek motiváltak, ezekből mit sikerült elérni, hol tartanak most. Mindenki különleges, gazdag életútról számolt be, örömmel hallgattam őket.
Többeknek már felesége – férje, gyermeke van – és ami még külön büszkeség számomra, egyikük gyermeke első osztályos tanuló iskolánkban.
A nosztalgiázás, sztorizgatás a Spricc nevű romkocsma egyik külön termében folytatódott.
A boldogság, a hála érzése hatott át – itt a bizonyosság, hogy mi, pedagógusok nyomot hagyunk tanítványaink életében. Jó volt megtapasztalni: nemcsak a továbbtanulásra készítettük fel diákjainkat, hanem hozzájárultunk ahhoz is, hogy érzelemgazdag, nagyszerű emberekké váljanak.
„Az év egyik fénypontja volt számomra az osztálytalálkozó, már alig várjuk a következőt” üzente nekem Tamás – én is így érzek.
Nemes Emilné
osztályfőnök