Kárpát-medencei József Attila Mese-, Vers- és Novellaíró Pályázat


 

Iskolánk egyik büszkesége, hogy az oladi könyvtárral közösen a 2017/18-as tanévben 24. alkalommal hirdettük meg magyarországi és határon túli magyar iskolásoknak alkotópályázatunkat.

A három korcsoportban (alsó, felső, középiskola), illetve három műfajban (mese, vers, novella) meghirdetett, rendkívül népszerű pályázatra ezúttal is több mint félezer munka érkezett.

A legkiválóbb írások értékes díjakban részesültek, illetve megjelentek a Léleksimogató című antológiában, amelyet iskolánk tanulói illusztráltak.

Büszkék vagyunk rá, hogy a középiskolás novella kategória győztes pályázója iskolánk egykori diákja, jelenleg a Premontrei Gimnázium végzőse, Polgár Szabina Edina. Felemelő élmény volt számunkra az is, hogy a díjkiosztón a novellát szintén egykori tanítványunk, a kétszeres Kazinczy-érmes Pintenics Szuper Anikó katartikus előadásában hallhattuk. Jó érzés, hogy már Anikó gyermeke is iskolánk tanulója.

Szabina csodálatos novellája valóban „Léleksimogató”, jó szívvel ajánljuk mindenkinek elolvasásra. Az antológia a könyvtárban megvásárolható.

Biztatjuk tanulóinkat, hogy a 25. jubileumi pályázatra már a nyáron kezdjék el a felkészülést.

 

 


 

CSAK EGY EGYSZERŰ SZÍNEZŐ

 

Egy hétéves kislány szomorúan üldögél az iskolapadjában, barátnői hiába próbálják vigasztalni szegénykét. Kikérezkedik a mosdóba a napközis nénitől, mert már nem bírja elviselni, hogy az osztály nagy része az ő szomorúságával van elfoglalva. Kiérve a folyosóra leül egy padra, görcsös ujjai egy papírlapot szorongatnak. Igazából nem kell neki mosdóba mennie, egyszerűen csak egyedül szeretne lenni.

Ma úgy érzi, átélte élete legszörnyűbb iskolanapját. Minden rossz okozója, az a kezébe lévő lap, és a rajta lévő fekete pont. Idegességében már jól összegyűrte, el is szakadt egy kis helyen, máshol pedig hullámos lett az izzadó kis kezecskéjétől.

Szégyenletes, hogy kapott egy fekete pontot, ráadásul pont rajzból, a Zsófi nénitől. Mindenki tudja, hogy a rajz könnyű tantárgy, csak meg kell csinálni azt, amit mond a tanár, és máris minden jó. Zsófi néni meg mindenki szerint a legaranyosabb, legkedvesebb tanár, ő csak a legbutusabbaknak ad rossz jegyet. Mert szerinte rajzolni mindenki tud, ha igyekszik, azt pedig nem lehet mással jutalmazni, csak jó jeggyel. A történetünk kislánya azonban mégis fekete pontot kapott, és persze hozzá egy kis szidást.

Széthajtja a gyűrött lapot az apró kis kezeivel. Egy karácsonyi kis színező annak minden kellékével. Van rajta egy karácsonyfa, a tetején csillaggal, alatta ajándékok, egy rénszarvas a lap szélén, mellette pedig egy kövér Télapó. Okos lány ő, tudja például azt, hogy Magyarországon a Jézuska az ajándékhozó, de messzi országokban ez másképp van. Nyilván a színező is egy ilyen messzi országban készült.

Jövő héten már téli szünet, mindenki teljesen ünnepi hangulatban van, karácsonyi zenéket hallgatnak, ajándékot vásárolnak egymásnak, egyszóval mindenki boldog, csak ő nem.

 

Mert elrontotta ezt az egyszerű színezőt.

 

Mindenki sorba kapta a dicséreteket ma az óra végén, amikor ki kellett vinni a lapokat, és ő is izgatottan várta, hogy kap-e pár jó szót. Hát nem kapott. Zsófi néni csodálkozva húzta fel a szemöldökét a papírt meglátva, és kérdőn tekintett a kislányra, aki abban reménykedett, hogy a kérdés arra fog vonatkozni, hogy ki szabad-e rakni ezt a mesterművet a többi közé. De nem erről volt szó.

  • Mesélnél nekem arról, hogy miért pont ezeket a színeket választottad?
  • Mert szépek.
  • Szépnek szépek, de nem igazak. Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy csak azt szabad rajzolni, amit látsz? Mondd, láttál te már lilát viselő Télapót zöld szakállal, és hangjegyes – gondolom éneklő – bakanccsal? Vagy láttál-e táncoló ajándékokat kézzel és lábbal? Miért cserélted meg a fa és a rajta lévő csillag színét? Mindenki tudja, hogy a fa zöld színű, a csillag meg arany. Miért rajzoltál a rénszarvasnak még két fület, miért mentél ki a vonalból oly sokszor?

A kislány ekkor különlegesnek érezte magát, Zsófi néni senki mással nem beszélgetett ennyit, csak vele.

  • Ha nem megyek ki a rénszarvassal a vonalból, akkor szegény állat most fázna, és azért van négy füle, hogy hallja a Télapó bakancsát. A fát arany szeretet borítja, a csillagot és a Télapó szakállát pedig zöld frissesség. A lila szép szín, én csak olyan ruhát viselek, az ajándékokat meg táncra ébreszti az ének és a szeretet.
  • Szép, amit mondasz, nagyon is, de nem igaz. Ez most sajnos nem kerülhet ki a folyosóra,

mert nem értetted meg a feladatot, pedig ez csak egy egyszerű színező.

Zsófi néni maga elé vette a lapot, ráírt egy csúnya fekete pontot, majd aláírta mellette. Vigasztalásképp rátette kezét a kislányéra, és a következőt mondta:

  • Majd talán legközelebb. Hidd el, jobb ma egy fekete pont, mint felnőttként egy nagy pofon!

Nem szabad mindig kilógni a sorból!

A kislány bólintott, zsebébe gyűrte a színezőt, majd visszaült a helyére.

Ebédeltek, majd elkezdődött a napközi, de sehogy sem tudott túljutni a történteken. Már nem érezte magát különlegesnek, csupán különcnek.

Hogy lehet, hogy mindenki megértette a feladatot, csak ő nem? Még a buta Benő is csillagot kapott, meg matricát. Hogy lehet másoknak egyértelmű az, ami neki nem?

Hogyan álljon be a sorba, ha nem tudja, hol van az? Ha egészen a mai napig fogalma sem volt róla, hogy ő máshol áll. A „szabad színezés” meg csak jól hangzik, de nem is igaz? Valójában csak addig szabad, amíg úgy színezel, ahogy azt kell, és valójában semmit sem szabad?

Ilyen és ehhez hasonló, korához képest nagyon is mély kérdések fogantak meg a fejében, amikor hallotta, hogy a nevét kiabálja valaki a folyosón. A napközis néni az.

  • Kicsim, hát te meg hová tűntél? Mindenki téged keres. Itt van érted az anyukád, hogy

hazavigyen.

A kislány bólint, és odasétál az osztályterem előtt álló édesanyjához, akivel megölelik egymást. Amint az anyuka meglátja a folyosón az új rajzokat, azonnal a lánya művét kezdi keresni. A kislány ezt észreveszi, majd a korábbi megnyugvást követően szorongani kezd. Hiszen az ő rajza nincs kiállítva, őrá most nem lehet büszke az anyu.

Kissé remegő kézzel, de szükségesnek látja, hogy beavassa édesanyját a titkába.

Odanyújtja a munkáját, az anyja pedig széthajtja a – mostanra még inkább – gyűrött lapot. A színezőt szemlélve mosolyra húzza a száját, a kislány viszont még mindig a szidástól fél.

  • Szép a többi rajz?
  • Szépek, de olyan egyformák.
  • Miért, az enyém milyen?
  • Különleges. Otthon kirakom a hűtőre. Jobb hely az, mint a folyosó.
  • De hát van rajta egy fekete pont – értetlenkedik a kislány.
  • Így teljes a kép – vonja meg a vállát az anyuka.

A kislány megbékél, és boldogan ugrál hazafelé az anyja kezét fogva. Egy kérdés azonban nem hagyja nyugodni. Akkor ő most különleges vagy különc? Mi a különbség a kettő között, és hol van a határ meghúzva? Vagy ez egy olyan kérdés, amire a nagy, okos, bölcs és mindent tudó felnőttek sem tudnak felelni?


POLGÁR SZABINA EDINA 12. osztályos diák

Szombathely, Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnázium

Középiskolás novella kategória – 1. díj